Utálom, hogy ennyire törékeny vagyok. Utálom, hogy mindent ennyire a lelkemre veszek. Utálom, hogy a legkisebb dolgok is nagyobb hatással vannak rám, mint azok, amelyek tényelg fontosak.

Néha úgy teszek, minha boldog lennék. Sokat beszélek és hangosan nevetek. Igy senki nem tudja, mi van valójában belül, de a nap végén mindig egyedül találom magam és újra bekerit a múlt. Minden este rájövök arra, hogy túlságosan össze vagyok törve. Annyira, hogy egy millió nevetés sem tudja ezt megváltoztatni.

Semmi nem változik...Nem értem, hogy tud valaki egész nap mosolyogni. hogy a képek sosem változnak, de az emberek rajtuk igen.hogy válhat a legjobb barátodból legádázabb ellenséged. hogy miért furcsa az, amikor ellenségből közeli barát lesz. hogy változhat az örökkésvalóság néhány hónappá, amiért mindent megtennél, hogy visszakaphasd. hogy tudsz elmenni valami mellett, amire valamikor azt mondtad, hogy nem tudsz nélküle élni. hogy amiről azt hiszed, a legjobb neked, kibirhatatlanul fáj. hogy az a személy, aki valaha minden másodpercet veled töltött volna, most úgy gondolja, hogy néhány perc elpazarolt idő veled. hogy tudnak az emberek teljesen kitörölni az életükből, mert sokkal könnyebb, mint a dolgokat rendbehozni.

Ha hülyeség van, akkor benne vagyok...

Ha csavarogni kell, én ott vagyok...

Ha buli van, akkor nagykorú vagyok...

Ha a szívem kéne, az már másé...

Ha valami kell, megszerzem...

Ha valakit szeretek, azért bármit megteszek...

Ha a barátom vagy, mindig számíthatsz rám...

Ha beszólok, szólj vissza...

Ha szeretlek, az nem hiába van...

Ha azt hiszed ismersz, tévedsz...

Ha azt hiszed boldog vagyok, tévedsz...

Ha azt hiszed vége, még korán sincs...

Ha egoistának tartasz, tudd én tisztában vagyok a hibáimmal...

Ha választani kell, tedd azt...

Ha szólni akarsz, mondd ki...

Ha kicseszel velem, visszakapod...

Ha azt hiszed haragszok, az a baj, hogy nem tudok...

Ha azt hiszed ráérek, nincs időm még annyi se...

Ha lehet veled hülyülni, bírlak...

Ha nem megy, kár erőlködni...

Ha azt hiszed érdekel a pénzed, jó nagy hülye vagy...

 

"Ha volna még, ha volna még egy percem helyre hozni,

Ha volna még, ha volna még egy végső vallomás,

Arról írnék dalt, hogy a szíved úgy szívembe mart..."

Nem beszélünk róla. Tulajdonképpen nem beszélünk semmiről. Ez a baj! Az én bajom, pontosabban... Nem beszélek senkinek arról, hogy mi zajlik a  fejemben. Talán meg sem értenék.  

"Még keresi néha két kezed a szerelem és a képzelet, amin át a szivem visszaránt..."

Játéknak indult, de úgy alakult, hogy túl komolyra fordult...

Minden esély megvolt rá, hogy beléd szeressek...

Foszlik a vágy, az öröm, de azt ami volt: köszönöm!

A gyomrod fáj, a lábad zsibbad vagy a kezed reszket. A lelked élni akarna, de nem találja a tested. Ugye, titokban még mindig ő a legszebb? Igen, titokban még mindig ő a legszebb!

 

Néha nem tudjuk a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit megtennénk, csak hogy elfeledjük végre. És néha valami újat tudunk meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben.

 

 

Amikor az élet száz okot add arra, hogy sírj, mutass fel ezer okot arra, hogy mosolyogj!

 

Utálom ezt... Utálom, hogy mindig mindenkiben csalódnom kell. És utálom azt, hogy mindig abban csalódok, aki a legfontosabb a számomra. Szenvedek... És egyre nehezebb eltitkolni, hogy fáj.

Néztem rá sokáig, mozdulatlan szemgolyókkal, s éreztem, hogy minden el van veszve. Hogy én ebből a szobából ki fogok menni, és ebbe a szobába soha, de soha többet nem fogok visszajönni...

 

Lehet, hogy később kiábrándulunk, és rájövünk, hogy mégsem ő az igazi - de amíg szeretünk, addig a pár napig vagy hónapig, bizonyosak vagyunk benne, hogy "Ő az!" A szerelem élménye ezt az érzést szabadítja föl mindannyiunk lelke mélyéről: Nem vagyok többé félbetépve! Megtaláltam a lelkem másik felét.

 

I acted like it wasn't a big deal, when really it was breaking my heart.

 

Ami legvégül marad, nem mindig az, amit szeretnél.

 

 

Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a "szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk. Vagy nem akarunk érteni! Ilyen is van. Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekből nem akarja megérteni, amit a másik valóban üzen neki - inkább elhiszi a hazugságot.

 

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.

Az okoz igazán örömet, ha kimondhatjuk, ami a szívünkön van, kockázatokat vállalunk, és fejest ugrunk az életbe. Nem fog mindenki kedvelni, de te azt kedvelhetsz, akit csak akarsz.

 

Az átlag csak egy matematikai fogalom, a valóságban nem létezik. Minden ember teljesen egyedi, olyan jellegzetességekkel, amire éppen az életben szüksége van. Ilyen értelemben senki nem jobb vagy rosszabb másoknál, hanem csak MÁS.

 

 

Ne szomorkodj semmiért, nem éri meg, begyógyul a seb de ott marad a heg, ne lépj be te is a depresszióba, karikás a szemed az agyad tiszta kóma. Rázd meg magad ne fetrengj a földön, lehet a lelked szép is de olyan is mint egy börtön. Engedd ki a kalitkából lelked madarát, hogy kitárhassa a szárnyát és had halld a hangját!

 

 

Túl naiv vagyok... Mindig azt hiszem, hogy ha kapok egy kis jót az élettől, az sokáig meg is marad. Megszokom és aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy hirtelen összetörik a szívem...

 

Van, hogy kócos a hajam, elmosódik a sminkem, kint van a seggem, pizsiben nyitom ki az ajtót, elfelejtek este fogat mosni, rólad álmodok, elképzelem a csókod, azzal a pulcsival alszok ami  rajtam volt, amikor utoljára megöleltél, sírva alszok el, hazudok mindenkinek, hogy nem érdekelsz, azt mondom, hogy azért imádkoztam, hogy ne szeress belém, de igazából azért, hogy örökké szeress. Megeshet, hogy rejtett számon hívlak fel, csak hogy halljam a hangod  vagy , hogy megnyitom az ablakot, hogy ma aztán rádírok, aztán csak leragadok a képednél... Elfelejtünk dolgokat. Érzünk valamit. Majd eltűnik minden szó, mintha mi sem történt volna. Pedig én mindent próbáltam megtenni érted. Engem igazából talán csak az bánt, hogy most nem velem vagy együtt... Mindenesetre egy percig ne hidd, hogy azért vagyok most veled ilyen flegma, mert összetörted a szivem vagy mert már utállak... nem... épp azért mert ez még mindig nem igy van! 

“Vannak, akik inkább a szívükre hallgatnak és nem arra,
amit mások diktálnak. Ritkán találkozni ilyen emberekkel,
de ők azok, akik emlékeztetnek arra, hogyha elindultál az utadon,
ne tántorítsanak el a kétségek és gyötrelmek.
Hogy jó abban hinni, hogy nincs -nem tudom-,
vagy nincs -úgyse sikerül-, vagy-lehetetlen-.
Ők emlékeztetnek minket arra, hogy jó elhinni:
a lehetetlen nem létezik..”

Tudom. Tudom, hogy önző dolog azt várni, hogy te is olyan szomorú legyél miattam, mint amennyire én miattad. De legalább megvigasztalna a tudat, hogy egyszer tényleg sokat jelentettem neked…

”A kapcsolatok olyanok, mint az üveg: néha jobb, ha összetörve hagyjuk ahelyett, hogy megsebeznénk magunkat mialatt próbáljuk újra összerakni…”

”Jól van, ennyi, nem kell nevetni! Jössz te még, hogy tudnál szeretni…”

”Néha könnyen s néha könnyesen, megállíthatatlanul.”

”…mint kit titkos varázslat vert meg, szíve üres lett és nehéz.”

Ha két ember összetartozik, akkor senki nem tehet ellene semmit.:)

Nincs azzal semmi baj, ha az embert a szorítóban vagy azon kívül padlóra küldik. A baj ott kezdődik, ha ott is marad.

A veled töltött idő ráébresztett arra, mi hiányzott eddig az életemből. Minél többet vagyunk együtt, annál inkább veled képzelem el a jövőt. Ezt korábban senkivel kapcsolatban nem éreztem! Sőt, lehet, hogy nem is fogom. Mielőtt megismertelek, soha nem voltam szerelmes! Bolond lennék, ha nem küzdenék érted!

Túl szép, hogy megvolt mindenem, túl szép, de így is jó nekem. Az a lány messze már, ne keresd, ne is várd, de hogyha eljön az idő, te kit választanál? Ugyanaz a szív legbelül, ma merre hajt észrevétlenül? Ugyanolyan szép az a csillogás, te kinek hazudtál valami mást? Ne sírj majd, ha nem leszek, lesz majd más, aki rád nevet. Ugyanaz a fény, az a csillogás, csak az nem én vagyok, hanem valaki más...

 
Amikor érzem a zenét, elvesztem az irányítást az eszem, a testem, a szívem és a lelkem fölött. 

 

Jó lenne poharakba bújni, mezítláb a tó a mellett füstkarikát fújni... 

 
Talán én tehetek róla, hogy nem ugrom rögtön az első szóra
Vagy azt a lehengerlő elmét nem látom benned
Ezért kell nekem erre, neked arra menned

 

Nem kell, hogy fájjon, nem kell sírnod sem már, nem kell, úgy tenned, mintha rám gondolnál. Lesz majd az életedben, ami fontosabb ennél, s csak megköszönhetném azt, hogy végre elmentél.

 
Plafonomon az élet szabályait kutatva egyetlen dologra jöttem rá:
Hogy semmi sem biztos!
A sok tanulság nem titkos, mégsem beszél róla senki, hogy most még itt vagy, aztán holnap meg hűlt helyed teszi üressé életem, egyik pillanatban a fülembe súgod, hogy szeretsz, én válaszként, hogy kellesz, de ez mindig tovaszáll... 

 

Átölelte derekamat, fulladás-szorosan összesimultunk. Lábujjhegyre álltam. Lehajolt hozzám, szája végigfutott az enyémen. Lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Sosem lenne merszem megfogalmazni (mert úgysem tudnám), mit éreztem, amikor megcsókolt, előbb tapogatón, majd önfeledten. Meglehet, felemelt; a lábam nem érte a földet.*.*

 

Nem akartam elengedni a kezed, de ez ellen neked kellett volna tenned!

Remélem, azért tudod, hogy még most is mennyit jelentesz számomra...

 

Néha jó, ha azt hisszük el, amit látunk, de máskor bizony épp azok a legvalódibb dolgok, amiket nem látunk. 

Hiányoznak a mellédfekvős, hozzádbújós pillanatok. Hiányzik ahogy nézel. Hiányzik, hogy hozzám érj, hogy magadhoz húzz, hogy kinevess. Hiányzik az ölelésed. Hiányzik a csókod. Hiányzik, ahogy a levegőt veszed. De leginkább az hiányzik, aki vagy, mikor mellettem vagy. És ami én vagyok, amikor melletted vagyok.

 

Ne törődj vele, hogy mit mondanak. Az vagy, akinek tartod magad.

Én akarom az utolsó első csókod...

 

Sírni, ordítani és sirva ordítani... Csak ezt szeretném.

 

Veled akarom álmodni az életem...

Olyan vadul csókolt, olyan átkozottul, mintha nem lenne holnap, és félne a mától...